Végső állomás: Seattle
Négy évvel ezelőtt, amikor az Xbox Live Arcade szolgáltatás még sok független fejlesztő számára jelentette a sikeres beugrót a konzolos játékok világába, és virtuális zombiból sem volt annyi, mint manapság, a Deadlight igen szép sikert ért el az Xbox 360 tulajdonosok között. Sötét és komor látványvilága, erős hangulata és kiforratlan, de végső soron érdekes játékmenete eredményesen ötvözte az ügyességi mászkálós játékok és a poszt-apokaliptikus történetek jó tulajdonságait, így a maga idejében, ha nem is kiemelkedő, de mindenképpen jó játéknak számított. A most megjelent Director’s Cut kiadás viszont ékes példája annak, miért nem kellene mindenből „remastert” csinálni a jelenlegi konzolokra.
Seattle-ben járunk, 1986 nyarán, miután egy járvány megölt, pontosabban élőhalottá változtatott szinte minden embert. Randall Wayne, a játék főhőse és társai éppen egy csapat zombi (illetve ahogy a játékban hívják őket, árnyék) elől menekül, amikor is elszakadunk a többiektől, és innentől egyedül kell folytatni utunkat. A Deadlight cselekménye a megszokott zombis klisékre építkezik: a járvány hatásainak nyomaira, elveszett emlékekre, felbukkannak más túlélők, a gonosz katonaság, és tulajdonképpen minden, ami ehhez a műfajhoz hozzátartozik. Feladatunk, hogy ebben a 2D játékmenetű platformer-akciójátékban mindig megtaláljuk a tovább vezető utat, megnyomjuk a megfelelő kapcsolót, megtaláljuk a megfelelő kijáratot, és persze legyőzzük vagy kikerüljük a ránk támadó vérszomjas hordákat.
A Director’s Cut kiadás sajnálatos módon nem kínál jóval többet az alapjátéknál. A legfontosabb újdonság talán a túlélő (Survival) mód, amelyben Randall egy elhagyatott kórházban ragad, és minél tovább túl kell élnie a rá támadó zombi csapatokkal szemben. Ezt leszámítva az új kiadásban 1080p felbontást, néhány kulisszák mögötti extrát (látványterveket és „így készült” videókat), valamint a fejlesztők szerint finomított animációkat és irányítást kapunk.
A túlélő móddal az a baj, hogy pont az vész el belőle, ami egyébként a játék erőssége: a hangulat. Mert sajnos az a helyzet, hogy a játékmenet önmagában nem viszi el a hátán a produkciót. A spanyol fejlesztők ígérete a javított irányításról egyszerűen nem érződik játék közben. Főhősünk talán gyorsabban fut, és könnyebben vált irányt, mint az eredeti változatban, de ez nem elég ahhoz, hogy a frusztráció megszűnjön. Az ugrálós részek nagyon gyakran pontatlanok, nem érezni a karakter lendületét, vagy hogy lesz-e elég helyünk sprintelni és úgy elugrani. Nem pontos a platformokon való megkapaszkodás sem, és hiába a nagyobb felbontás, a rendkívül sötét, szinte koromfekete látványvilág sok helyen nagyon megnehezíti a tájékozódást.
A cikk még nem ért véget, kérlek, lapozz!
